2011. március 3., csütörtök

Székelyudvarhelyi varrottasok



Udvarhely vidékének hagyományos hímzéskincsét a Hargita déli és nyugati lejtőin a folyók, patakok völgyeiben meghúzódó, vasúti forgalomtól elzárt falvak őrizték meg legtovább. A földrajzi elszigeteltség és gazdasági elmaradottság mellett a tudatos hagyományőrzés, az elődök tisztelete tartott életben sok szokást és mentett meg sok régi hímzett darabot, mintát a pusztulástól.
Gyapjú hímzés

Erdély szerte, így Udvarhely környékén is, a régi hímzések(mint a szálánvarrott fonottkeresztszemes, mint az írás utáni varrotasok) majdnem kivétel nélkül az asszonyok hozományába tartozó darabok voltak. A kelengyét alkotó textilíák közt a legtöbb eredeti hímzésmintát a vetettágy huzatain találtuk. Így a szalmazsákon, a duszavégeken, az ágylepedőn, a derékalj és párnavégeken, párnabütőkön(párnacsup, párnafej). A hagyományhoz tartozott még, és néhol hímzett volt, a hálóágy fölötti rúdra készített rúdilepedő vagy rúdravaló. Hímezték még a halott alá, a nyújtópadra terített nyújtópad-lepedőt is. Néhány faluban régen a halott alá tett két törölközőkendő és párna is varrottas volt.
Fonottkeresztszemes

A törölköző két végét általában szövéskor csíkozták, rojtozták. Visszaemlékezésből tudunk arról, hogy néhány faluban régen hímzéssel is díszítették.
Ugyancsak visszaemlékezésből tudjuk, hogy hímezték régen az ún. pocitaterítőt vagy radináskosár terítőt is, ami már a múlt század vége óta nem hímzett, hanem négynyüstös hímes szőttes.

Régen a lányok egyik „értékmérője” a hozomány gazdagsága, vagyis a vetettágy szépsége volt. A leányka alig töltötte be a 12-13 évet, már font, varrt, hogy a kelengye idejében készen legyen. Mindegyik igyekezett a másikon túltenni. A Derzs-patak katlanszerű mélyedésében fekvő Székelyderzsben ma is  megvannak a templom körüli várfalon belül, a raktárban a búzás szuszékok, hombárok között a tulipános kelengyés ládák. Régen tehát nemcsak a gabonát, szalonnát őrízték itt, hanem a leányka születése után nemsokára elhelyezték a számára készített kelengyés ládát is. Amit a kelengyébe szőttek, minden esztendőben a ládába tették. Így gyűltek össze a törülközők, abroszok, lepedők, párnahuzatok, törlőruhák, amíg a kisleány felcseperedett.

A kelengyés láda gazdagsága a család anyagi helyzetétől és gyermekek számától függött. Ha a lány nagyon szegény volt és szolgálnia kellett, akkor nem vihetett új vetettágyat férjhez. Ilyenkor csak az anyjától, nagyanyjától maradt örökséget őrízte meg. Az árva lányok is vetettágy nélkül mentek férjhez.

A lakodalom előtt a rokonság és szomszédság asszonyai segítettek a kelengye végső összeállításában. Különösen télen-néha két-három hétig is-naponta fosztották a tollat, tömték a párnákat, varrták a kelengyét.
A századfordulóig a legtöbb faluban a lakodalmas menettel, a menyasszonnyal egyszerre vitték a násznép mögött, a felpántlikázott ökrösfogaton, mindenki megcsodálhatta a staférungot, a sokpárnás vetettágyat és a többi szőttes kelengyével teli tulipános ládát. Később változtak a szokások, az esküvő előtt három nappal a pencelasszonyok, mint szemtanúk, a hozományt leltár szerint átvették, és felpántlikázott ökrösszekérrel vagy lófogattal a legényes házhoz szállították, hogy ott berendezzék az újpárra levendők otthonát.

A vetettágyat olyan tulipános festésű, hosszú lábú új ágyra tették, az aljába egy vagy két jól kitömött duszát, surdét tettek. Ezt négynyüstös fenyőágas vagy posztóhímre szőtték tiszta kenderből, rendszerint gyér csíkozással. A szalmazsák egészen az ágy párkányáig kellett hogy felérjen, ezért néha kettőt is tettek belőle, alsó lepedővel terítették le, erre egy vagy két szőtt bütüjű derékaljat tettek, azután jött háromrét hajtva a négyszeres gyűrűsszövésű vagy lomosszövésű cserge, amire elhelyezték három vagy négy rendben a 9-10 párnát. Ily módon olyan magas lett a vetettágy, hogy a legtöbb háznál a felső párnák szinte a gerendát érték.
A vetettágy darabjait minden faluban mindig kizárólag kézzel hímezték és varrták össze, akkor is, ha varrógép volt a háznál.

A rúdilepedő és nyújtópadlepedő díszítése általában olyan volt, mint a mindenkori vetettágyé.
 A rúdilepedő a rúdra akasztott vagy terített ünneplő gúnyát védte a portól. A rudat a hálóágy fölött a mestergerendához erősítették, és egyik végére az ember, másik végére az asszony csizmáját akasztották.

A nyújtópadlepedőt pirossal vagy kékkel varrták, legtöbbje fonottkeresztszemes, de előkerült egy írás utáni mintával varrott darab is. A lepedő végén levő varrott mintás rész a halott lábánál díszíti a ravatalt. Néhol a halott alá tett díszes párnát és törölközőt is eltemették.
A hozományban szereplő hímzéseket, főleg a vetettágy darabjait vizsgálva láthattuk, hogy a XVIII.század óta kétféle hagyományos hímzőtechnika, vagyis hímzés terjed el Udvarhely környékén: a régebbi szálánvarrott fonottkeresztszemes és az újabb, a XIX.században elterjedt írás utáni varrottas.


(forrás Cs. Gergely Gizella – Haáz Sándor : Udvarhelyi varrotasok)

4 megjegyzés:

Sándorné írta...

Köszönöm szépen, nagyon szép munka.
51 éves voltam, amikor először mentem dédszüleim szülőföldjére.
45 éve élek Budapesten, Debrecenben születtem, de amikor a fenyvesekkel körül vett Maros partjára tettem a lábam, ezer éves fájdalom szakadt fel bennem. Úgy éreztem, haza értem.

rozsa_1953 írta...

A vér nem válik vízzé...
Szeretném bemutatni, mindegyik magyar tájegységnek, kicsit a múltját, kicsit a szokásait és a kimeríthetetlen nemzeti kincsét-a magyar népművészeti hímzését. Lehet kicsit csalódni fogtok, mert egyes vidékekről, díszes munkákat mellőzöm, én azokat fogom bemutatni, melyek megelőzték ezeket, a ma kialakult szépségeket, tehát a kevésbé ismerteket.
Egyetlen dolog ami határokat nem ismer, bőséges nemzeti kincsünk.

Sándorné írta...

"Egyetlen dolog ami határokat nem ismer, bőséges nemzeti kincsünk"
s ezért kell ápolni s tovább adni.

rozsa_1953 írta...

Én mindent megteszek....