2011. február 18., péntek

A gyapjú feldolgozása


A gyapjúmunka a textilkészítés legrégibb ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, a technológiája pedig hatással volt e rostnövények feldolgozására is. A gyapjúmunkának az önellátásra törekvő naturális gazdálkodás idején igen jelentős szerepe volt a parasztcsaládok gazdálkodásában.
Gyapjúszőtteseket a régi fajtájú, hosszú, fürtös szőrű juhok (racka) gyapjából készítettek. A férfiaknak teljes öltözeteket szőttek ilyen gyapjúfonalból, a nőknek pedig szoknyát, kötényt. Ezek mellett lakástextíliát (terítőket, takarókat, szőnyegeket), valamint a gazdaság megkívánta zsákokat, tarisznyákat, ponyvákat. Bár a gyapjúszövés régebben -jobban vagy kevésbé – az egész Kárpát-medencében elterjedt volt, legjobban az erdélyi magyar népcsoportoknál maradt meg, szinte a legutóbbi időkig.



A gyapjú a juhtartás legfőbb haszonvétele. Ahol lehetőség volt rá, a juhnyírást megelőzően a birkákat folyó- vagy akár állóvízben megúsztatták, hogy a gyapjúból a zsírt és a piszkot lehetőleg kiáztassák. A juhok nyírására általában évente kétszer került sor: május végén, a legelőre való kihajtás után, majd július végén, augusztus elején. A bárányokat júniusban nyírták. Férfiak és nők egyaránt végezték ezt a munkát. Eszköze pedig az a juhnyíró olló volt, aminek máig is használt két változata, az egykarú emelő módjára működő karikás rugójú, valamint a kétkarú emelő elvén egy tengelyen mozgatott kétszárnyú olló az archeológiai leletek tanúsága szerint a vaskor óta változatlan. Nagy figyelemmel nyírták a juhokat, vigyázva arra, hogy lehetőleg egyenletesen vágják le a gyapjút, ugyanakkor ne sértsék meg az állat bőrét. A nyírás akkor érdemelt elismerést, ha a bunda egy darabban maradt meg.
A lenyírt gyapjút – feldolgozás előtt – még további tisztításnak vetették alá. Lehetőleg folyóvízben mosták úgy, hogy vesszőből font, egyenes oldalú, mély kosárba tették, a kosarat beleállították a vízbe és ott kikötötték. Egy rúd végére korong alakú mosókarikát rögzítettek és ezzel nyomkodták a vízben ázó gyapjút. Alkalmanként előzőleg otthon meleg vízben áztatták, majd kint a vízparton átsulykolták.
Mosás után otthon kötélen vagy nagy, alacsony peremű vesszőkasokban szárították. Teljes kiszáradás után a gyapjú fellazítása, szálasítása volt a következő munka. Először kézzel csipkedték, szaggatták kis csomócskákra az összetapadt gyapjút, majd fésülték a gerebenen, mesteremberek a kézikártolón. Ezáltal a gyapjú laza, szálas, pihés lett.
Az egy, két – ritkán három – szegsorral átvert nyeles lapátkát, a gerebent mindig párosan használva az egyikbe beakasztott gyapjúcsomót a másik lapát szegsoraival tépdesték, fésülték. A kártolóhoz a szegsoros gerebentől egyenes út vezetett: a szegsorok számának növekedésével létrejött a szegrózsás fésülő, majd az acél tépőszegek (villák) bőrlapba való ágyazásával és nyeles táblán való kifeszítésével pedig a sűrű szeges (500-600 villás) kártoló. Ezt – hasonlóan az eredeti gerebenhez – szintén párosával használták: az egyik kártolótáblát a tépőpadra rögzítették, s a másik táblával tépték, szálasították a közéjük rakott gyapjút. A kézikártolót körömpőnek, hörömpőnek is nevezték.
A gerebennel vagy a kártolón fellazított gyapjút orsóval guzsalyról vagy fonókerékkel fonták. A laza gyapjúanyagot guzsalyra kötötték fel, bal kézzel húzva belőle a szálat, ennek alapsodrást adtak, majd a jobb kézben pörgetett orsóval a fonallá sodrást megerősítették, végül az orsó derekára felcsévélték a fonalat. A fonókerék zsinóráttételes szerkezet: a kézzel hajtott nagy kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik (bal) kézből egyenletesen engedett laza, szálas gyapjút megsodorja. Fonókereket elsősorban mesterek használtak, de Erdélyben a házi gyapjúfeldolgozásban is alkalmazták. Igen ritkán fonták a gyapjút rokkán is.

MUNKÁK GYAPJÚFONALLAL
Szövőszék

Fonás után a fonál a kétméteres nagy kézimotollára került, ahol megmérték a készített fonal hosszát: 3 szál = 1 ige; 20 ige = 1 zseréb; 8-10 zseréb = 1 darab fonal. A zserébeket motollával együtt vízbe mártották s csak száradás után vették le róla, mert így a fonal nem sodródott össze.
A gyapjúfonalból kiválogatták a fehéreket, amit majd fehéren is kívántak hagyni, a többit pedig megfestették. Még a fekete gyapjúfonal is festésre szorult, mert ha festetlenül használták fel, szürkés maradt, s a belőle készült ruha rövidesen megbarnult. Ha színes szövetet akartak szőni, akkor a felmotollált fonalakat házilag megfestették.
Ezek után következett a szövésre való előkészítés. A kézimotolla hosszának megfelelő méretű, baklábra állított és ezen forgó leveles gombolyítóra tették fel a gyapjúfonalat. A fonalköteget a levelek végén álló cifrafák (néha orsók) tartották, s innen bomlott le a fonal, amikor azt kerek vagy lyukas gombolyagba hajtották fel. Amit láncfonalnak szántak, azt vetőfára (vetőszegre) egyszerre két gombolyagból spirálisan felvezették. Ilyenkor fent egy faszegen megakasztva a fonalpárt visszafordultak, s vezették le a spirális vonalon a fonalat, nagyon vigyázva, hogy véletlenül át ne lépjenek vele a szomszédos fonalkötegbe, mert az igen komoly bonyodalmat idézne elő a szövőszékre való felhúzáskor. Tehát ugyanolyan eszközökkel és ugyanúgy vetették fel a gyapjú láncfonalat, mint a kenderből és a lenből készültet. Nagyobb gyapjúszőttesek készítésénél általános volt, hogy a láncfonalat kenderből fonták, ami erősebb, mint a gyapjú.
Ismert volt a gubásoknál a vetőfogas használata is: ez két párhuzamos gerenda, egymástól 2-3 m távolságban, a falnak támasztva és arasznyi hosszú kiálló faszegekkel sűrűn megrakva. E szegek között szerpentinszerűen vezették le, majd fel a fonalkötegeket, miközben nagyon kell figyelni, hogy a visszafordulásoknál a keresztezetet mindig pontosan megcsinálják. Ez a keresztezet ugyanis a legfőbb biztosítéka annak, hogy a szövőszékre felhúzott láncfonal tökéletesen párhuzamosan fusson.
A gyapjúfonal szövése ugyanazon a szövőszéken és ugyanúgy történt, mint a kender, a len vagy a pamut szövése. Legfeljebb aszerint volt némi különbség, hogy mester, illetve nő vagy férfi dolgozott-e a szövőszéken. A takácsok és gubások használta szövőszék súlyosabb, masszívabb volt, jobban be volt rögzítve a helyiségbe, néha még a mennyezeti gerendákhoz is. A gyapjúszövésnél használt nyüstök, valamint a borda is – alkalmazkodva a gyapjúfonal vastagságához – ritkábbak, mint a kender vagy a len szövésénél használtak. A szövetbe csíkot, mintát, díszítményt szintén a kenderfonal szövésénél tárgyalt módon szőttek.

A GYAPJÚSZÖVET KALLÓZÁSA
Ványoló malom

A megszőtt gyapjúszövetet általában még tömörítették, sűrítették feldolgozás előtt, hogy erős, tartós és lehetőleg vízhatlan legyen. Ez történhetett úgy, hogy sebes folyású patak medrébe, lehetőleg lezúduló víz alá nagy fakádat, kallókádat helyeztek, ebbe tették a szövetet, s a magasból ráömlő vízsugár verő és kavaró ereje által a kádban állandóan mozgatott szövet gyapjúszálai összezsugorodtak, a szövet széltében-hosszában összement, egyszersmind vastagabb, tömöttebb lett.
A gyapjúszövet tömörítésének, sűrítésének másik módja a kallómalomban való kallás.
Egyes területeken, főként Erdélyben, ezt ványolásnak nevezik, a gyapjút verinka, a malmokat ványoló malomnak és a kész terméket ványolt verinkának.
 Ezt a vízi energiával hajtott malmot és ennek működését az előzőekből (kenderkalló) már ismertettük. Itt annyi a különbség, hogy a malomkerék tüskés főtengelye emelte, majd ejtette ütőbotok az alatta lévő vályúban a nedvesen tartott, vagyis állandóan öntözött szövetre estek vissza, és így a szövetet folyamatosan döngölve azt szinte nemezszerűen sűrűre tömörítették. A forgó tüskés tengelyre egy sorban több, 4-8 ütőbotot is ráállítottak, így egyszerre több tűret posztót tudtak kallózni, kallani.
A kallómalom valószínűleg a 9. században az alpesi német területen alakult ki, s a 11. századra a német vidékeken már jelentősen elterjedt volt a gyapjúszövetek sűrítésére. A Kárpát-medencébe feltehetően a Felföldre és Erdélybe a 12–13. században nagyobb csoportokban betelepített németek révén került. Gyapjúszövetek malomban való kallózásáról Magyarországon először egy 1205–1218 közötti, Sopron környéki, latin nyelvű leírás tudósít.
Az erősen tömörített posztóknak a ruházatban és a lakáskultúrában betöltött jelentős szerepe miatt a kallómalmok különösen Erdélyben és a Felföldön terjedtek el. A megfelelő vízi energiával nem rendelkező posztókészítő központok messze vidékeken hoztak létre maguknak kallómalmokat. A debreceni gubások például a Bükk hegységben és a Zempléni-hegységben tartottak kallómalmokat. Nagyobb településeken, ahol kellő mennyiségű és energiájú víz állt rendelkezésre, egyéb malmok mellett is volt mindig kallómalom. Voltak völgyek, ahol egymás után álltak sorban a kallómalmok. Így például a 18. században Gyöngyösön húsz, Egerben tizenhat működött. Egykori elterjedtségükre mi sem jellemzőbb, mint hogy Erdélyben 1839-ben 415 kallóberendezés üzemelt. A 19. század végén, 20. század elején a gyári posztótermékek elterjedésével a kallómalmok nagy tömegben szüntették meg a működésüket.

(forrás Palotay 1937.  N. Bartha 1939.)

4 megjegyzés:

helenka 2008 írta...

Apai nagyanyámat szoktam gyerekkoromban nézni ahogy szőtte a szép vásznakat.Kár hogy mi már nem tudjuk csinálni,nagyon szépek amiket felraktál. Köszönöm.

Rózsa írta...

Az én nagymamám is szőtt, még őrizgetem a stafirjába készített dolgait. Szövőszékünk pedig a költözködésekben, valahol ottmaradt, pedig szép, díszes volt, piros, fehér zöld színekben.

Névtelen írta...

Amikor férjhez mentem, Varga Piroska nénitől kaptam kettő kéztörlő szőttest. Sajnos, nem tudom hova lett, s pótolhatatlan.
Nagyon szépek.

Rózsa írta...

Én is őrzöm az ilyen jellegű kézimunkákat, megvan még dédnagymamám szőttese, rokkája ami az ebédlőm dísze, nagymamám kézimunkái és az anyámé. A családunkba minden nő kézimunkázott.