2011. február 17., csütörtök

Kender és len népi feldolgozása 2. rész



ROSTMINŐSÉGEK

A rostanyagot a fésüléssel különböző minőségi csoportokba választották szét, hogy az ezekből font különböző finomságú fonalakból a legválasztékosabb vászonféleségeket állíthassák elő. Minél nagyobb volt egy vidéken a paraszti kendermunka intenzitása, annál differenciáltabb a rostfésülés során való minőségi osztályozás is.


ORSÓ ÉS GUZSALY
A kender, len és gyapjú fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni. E munka alapvető eszköze a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával).
A kéziorsó vagy gyalogorsó 20-30-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca. Alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítősúlyként szolgál főleg addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. A Kárpá-tmedence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak.
Az orsó a vertikális szövőszékek használatának idején nemcsak a fonás eszköze volt, hanem a rajta összegyűlt fonálnak vetülékként a láncfonalak közé vezetésére is szolgált, azaz a vetélő szerepét is betöltötte. A láncfonalak között való átbújtatásban az orsónehezék akadályt jelentett, ezért legkésőbb a fonás után le kellett azt az orsópálca végéről húzni. A mai karika nélküli orsók az egykori vertikális szövőszékek korának orsóformáit őrzik.
Az orsó túlnyomórészt háziiparosok készítménye volt, mivel kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették: különféle füveket, gombát, virágszirmot nyomtak az esztergán forgó orsófelülethez, esetleg vörös földet vagy bolti festéket alkalmaztak.
A fonás kezdetén, amikor az orsó még könnyű volt, az idős asszonyok gyakran egy krumpliszeletet vagy kis almát szúrtak az orsó végére, hogy nehezebb legyen, jobban pörögjön. Korábban általános volt, ma csak Erdélyből ismeretes az ólomból, zsírkőből – gyakran díszesen – kifaragott, középen lyukas, korong alakú orsókarika, amelyet a fonás kezdetén húztak az orsó végére. Régészeti ásatások a Kárpát-medence különböző vidékein nagy számban tártak fel a neolitikum óta agyagból készült, gomb alakú orsónehezékeket.
A guzsalyra kötik fel a megfonandó rost- vagy gyapjúcsomót. Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából nem mellékes. A guzsaly különböző típusai, formái úgy alakultak ki, hogy a fonást végzők mindinkább célszerűbb megoldást akartak találni munkájuk végzéséhez. Igyekeztek úgy helyezni el a guzsalyt a bal kéz közelében, hogy az a fonónak keze ügyébe essék, ugyanakkor munkavégzés közben az elérhető legnagyobb kényelmet is biztosítsa.

FONÓKERÉK ÉS ROKKA

A fonás munkájának igen jelentős meggyorsítását eredményezte a fonókerék használatbavétele. A fonókerék zsinórkerék-áttételes szerkezet, amely – hasonlóan a kéziorsóhoz – szakaszos fonóeszköz: külön ütemben végzi a sodrást és a fonal felcsévélését. A kézzel hajtott, aránylag nagyméretű kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik kézből egyenletesen engedett laza, szálas anyagot megsodorja. Az orsóra bodzafából, nádszálból vagy napraforgószárból készített csévét húznak, amire a megsodrott fonalat egyenletes menetekben rávezetik.
A magyar nyelvterületen a fonókereket elsősorban a gyapjút feldolgozó mesterek használták, Erdélyben néha a házi gyapjúfeldolgozásban is szerephez jutott. Legtovább a gubacsapók használták: ezen szőtték a gyapjúszövetet a gubához, az ún. gubavásznat.

A rokka ugyancsak zsinórkerék-áttételes szerkezet, de már lábmeghajtással működő folyamatos fonóeszköz, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és motollálja fel a kész fonalat a csévére. A rokka működési elve a szárnyasorsó és a cséve fordulatszámának különbözőségén alapszik. Ez előállítható kétzsinóros meghajtással úgy, hogy a cséve és az orsó zsinórtárcsája eltérő átmérővel rendelkezik, és egyzsinóros hajtással úgy, hogy vagy a csévét, vagy az orsót hajtják csak meg, a másikat fékezik.
A rokka tulajdonképpen a kéziorsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra, vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel.
A rokkának a századfordulón – a lendítőkerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezkedése szerint – három fő típusát használták: a Dunántúl északi felén, valamint a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokkát, a Dunántúl délkeleti felén és az Alföldön a ferde rokkát. Századunk negyvenes éveire a nyelvterület többi részén is feltűnik a rokka, jobbára azonban az álló típus. A rokka gyakoribb neve a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, pörgőrokka, a Tiszántúlon kerekesrokka, a Felföldön a Tarnától keletre egészen Erdély északnyugati részéig kerekesguzsaly. Erdély többi részén fonókerék.
Rokka


MOTOLLÁLÁS

A megfont fonalat a kéziorsóról (vagy a rokka orsójáról) a motollára vezetik fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Így szerez a szövéshez készülő megfelelő tájékoztatást a készíthető vászon nagyságáról. Ezen kívül a motollálás célja az is, hogy a kimosáshoz, majd a megszárításhoz alkalmas formába hozza, kötegelje a fonalat.
A motolla hossza 35 és 180 cm között váltakozik, tehát igen nagy a különbség az egyes darabok között. Leggyakoribbak a 70-120 cm közötti rúdnagyságok. De a motollák még egy falun belül is eltérő méretűek szoktak lenni. Sokszor csak araszban említik amotolla méretét az asszonyok: „az én motollám ötaraszos”, „az enyém négy és feles”.
A fonalat egyszer végigvezetve a motollán a teljes rúdhosszúság négyszeresét viszik fel. A szaporább számlálás érdekében hármasával (Erdélyben négyesével is) veszik a fonalakat s ezt a három (négy) szál fonalat országszerte igének nevezik. Több (10, 20, 40, 60, 100, 120, 150, 200) igét együtt számlálnak egy pászmának, majd 2, 3, 4, sőt 5 pászmát vesznek 1 darabnak. De ebben az alapszámolási rendben is sok változat van, számos a variáció Néhányat bemutatunk, ám távolról sem a teljesség igényével: a) nincs ige, hanem 100 szál = 1 pászma, 5-10 pászma = 1 darab; b) 3 szál = 1 ige, 20 ige = 1 húsz, 16 húsz = 1 darab; c) 3 szál = 1 ige, 40 ige = 1 negyven, 5-10 negyven = 1 darab; d) 4 szál = 1 ige, 35 ige = 1 kötet, 4 kötet = 1 darab; e) 3 szál = 1 ige, 60-90 ige = 1 sing, 3 sing = 1 fonal; f) 3 szál = 1 ige, 20 ige = 1 zseréb, 15 zseréb = 1 darab; g) 3 szál = 1 ige, 100 ige = 1 pászma, 400 ige a fejéből, 300 ige a koccsából, 200 ige a szöszből = 1 darab.

FONALMOSÁS ÉS GOMBOLYÍTÁS

A motollán megszámlált igéket, pászmákat, darabokat (stb.) külön-külön elkötik egymástól, hogy a szálak összekeveredését megakadályozzák. Ezután a nagy motringot leemelik a motolláról, és kimossák a szennyeződést a fonalból. A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonalkötegekből.
A hamulúgos meleg áztatás talán legarchaikusabb formájánál a megnedvesített fonaldarabokat alaposan megforgatták tiszta fahamuban. A trágyadombba megfelelő nagyságú lyukat ástak, ezt tiszta rozsszalmával vastagon kibélelték s a hamuba forgatott fonalat belehelyezték, majd a tetejére is szalmát terítettek. Ekkor ráöntöttek néhány vödör lobogó forró vizet, s végül befedték trágyával. Így maradt a fonal 4-5 napig a trágyadomb lúgos melegében. Ezután került sor a kimosásra.
A fonalak kimosását mindig a szabadban végezték. Legalkalmasabb volt erre egy patak vagy egy folyó, esetleg egy tiszta vizű tó a falu határában. Ennek hiányában a kút mellett mostak. A víz partjára mosószéket állítottak, esetleg nagyobb kövekből talpalatnyi kis szigetet raktak össze, amire éppen hogy rá tudtak állni, s bele-belemártogatva a fonalat a hideg vízbe, hozzáverték a kövekhez, a mosószéken meg alaposan ütlegelték sulyokkal. Az ütések következtében a bő tiszta vízben a szennyes, lúgos létől egyre inkább megtisztult a fonal.

A fonalkötegeket megszárítás után gombolyították. Ennek eszköze egyrészt a gombolyító volt, ami lassú forgással a fonalköteget az ember keze alá tartotta; másrészt egy másfél arasznyi hosszú botocska, a kótis, amire a gombolyítóról vagy lyukas, vagy kerek gombolyagba hajtották fel a fonalat, esetleg nagyalakú facsövekre csévélték fel.

A LÁNCFONAL FELVETÉSE

A szövőszékre kerülő fonalat elő kellett készíteni a szövéshez: ki kellett alakítani a sűrűn egymás mellett párhuzamosan futó hosszanti fonalakból azt a fonalsíkot, amit majd a szövésnél a keresztszálak kereszteztek és lekötöttek. Úgy kellett elrendezni a fonalat, hogy a kívánt vászonhosszúságban a kívánt vászonszélességet adja. Ehhez a fonalat felvetették: általában a vetőfára (vetőkaróra, vetőrámára), de korábban jobbára csak a kerítésre, esetleg a ház falára.

SZÖVÉS

SZÖVŐSZÉK

A paraszti textilkészítés legbonyolultabb eszköze a szövőszék. Oszlopokból, gerendákból összeszerkesztett állvány ez, aminek egyrészt az a feladata, hogy a sok párhuzamos láncfonalat a fonalhenger és a vászonhenger között egy síkban kifeszítse, másrészt pedig az, hogy ezt merőlegesen keresztezze a vetülékfonalak síkjával.
A felvetett fonalat át kell helyezni a szövőszékre, fel kell tekerni a fonalhengerre. Ebben alapvetően fontos szerepet játszik a csépfának, cépoknak stb. nevezett két, párhuzamosan egymás mellett tartott léc. A felvetés alkalmával csinált fonalkereszteződésbe helyezik bele ezeket a csépfákat, elegyengetik, elrendezik a fonalakat a kereszteződésnek megfelelően. Ez a kereszteződés és ebbe a két cséppálca behelyezése a biztosítéka annak, hogy a láncfonalakat szép rendben, azaz párhuzamosan tudják feltekerni a fonalhengerre, valamint azt, hogy a láncfonal a két henger között mindig párhuzamosan fut majd szövés közben.
A nyüstök magasságát a lábítóval szabályozzák. A lábító lenyomása pontos sorrend szerint történik. A két nyüst alkalmazásánál: 1–2–16–2–1–2 stb.
A két nyüsttel szőtt vászon a sima, egyszerű vászon, míg a négy nyüsttel a sávoly mintázatú vásznakat szövik. Fontos tudni, hogy minden egyes láncfonal csak egy nyüstszemen mehet át.

Különös figyelmet és hozzáértő előkészületet kíván a nagyobb és komplikáltabb motívumokból, például szívekből, rózsákból, csillagokból, madáralakokból álló hímsor. Ezek leszövéséhez már semmiképpen sem elegendő csak a pedálos nyüst, hanem először a minta szerint tűvel madzagra soronként felszedik a láncfonalat. (Ez a technika a terminológiába is átment: „a fölszödött abrosz az a mintás, díszes abrosz”.) Majd a madzag útján betolnak egy vékony, tenyérnyi széles deszkát a láncfonalak közé, amit aztán élére állítva megkapják a nyílást, ahová a keresztfonalat bevezetik.
Sok mintából álló szőttes készítésénél az egypálcás, kézzel emelhető kis- vagy félnyüstöket (hurokpálcákat) alkalmazták általában, leginkább a Duna mentén délen, Sárközben, Baranyában. Minden félnyüst pálcájára rá volt szedve a mintának egy sora: így a félnyüstöket sorban emelgetve és a keletkezett nyílásokon a keresztfonalat átvezetve, megkapták a kívánt mintákat. Az éppen használaton kívüli félnyüstök hátra voltak tolva a cséppálcákig, amíg csak szükség nem volt rájuk egy-egy mintasor újabb készítéséhez. „Nagyon cifra szőttesnél 18-20 nyistet is kötöztek fel.

A parasztszövőszék neve a Dunántúlon szüőfa, szövőfa, a Tiszántúl középső részén szövő, míg a magyar nyelvterület többi részén a szlávból közvetített szátva, szátyva (a Felföldön), illetve eszváta, osztováta (Erdélyben és az Észak-Tiszántúlon).
Szövőszék


VERTIKÁLIS SZÖVŐSZÉK

Mint arra már utaltunk, a tarisznyakészítő mestereknél a keresztfás vertikális szövőszék használata – bár egyre csökkenő mértékben – a 20. század közepéig megmaradt. A tarisznyás általában maga készítette el a szövőszékét is, ami egy körülbelül 200 × 250 cm-es nagyságú keret, gerendákból összeállítva, mintegy 20 fokos szögben ferdén nekitámasztva a helyiség falának. A két, simára csiszolt keresztfán, az initán hajtogatták át sűrűn egymás mellett a hét különböző színű szőrfonalat, ami a tarisznya csíkozását adta. A minden második fonalat kötő félnyüstöt, a zuzigatyát kihúzva nyílást kaptak, ahová a bélfonalat a csévepálca segítségével bevezették, majd visszaengedve a félnyüstöt, az újabb nyíláson visszavezették a bélfonalat. Valamennyi keresztfonalat az acélfogakkal ellátott kézibordával levertek, tömörítettek. Egyszerre két-három tarisznya fonalát tudták így a szövőszékre felhajtogatni.

SZÖVŐTÁBLA

Hozzávetőlegesen 20 × 30 cm-es nagyságú, nyeles deszkalapocska, aminek a táblájában sűrűn egymás mellett lyukak és vonalas áttörések váltogatják egymást.
A tábla minden áttörésébe a kívánt hosszúságban fonalat fűznek be, így minden páratlan szálat a lyukakba, minden párosat a hasítékokba. Az összefogott szálak egyik végét a szalagszövő asszony a hasán a köténye kötőjéhez köti, ugyanakkor mezítlábos nagyujjával, vagy egy földbe vert karóhoz kötve maga előtt kissé megfeszíti: így a tábla szabadon lebeg a fonalakon, kartávolságban a szőni akarótól. A szövőtábla így szélességének megfelelően egyetlen síkba rendezi a befűzött fonalakat.

Említést kell tenni a szövőtábla egy különleges méretű típusáról, ami tudtunkkal csak a Bácskában, a Bánátban és a Szerémségben, valamint a déli Duna mente magyarországi vidékén fordult elő. Ez egy 155 cm hosszú és 35 cm széles tábla, benne sűrűn fafogakkal, amik 63-65 rést és lyukat alakítanak ki 125 cm hosszúságban. Lópokrócot szőnek vele durva kenderfonalból, vetülékként gyakran gyapjúfonalat használnak. A láncfonal és a kész szövet tárolására egy-egy 150 cm-es hosszúságú farúd szolgál, amit az udvaron lehetőleg 1-2 fa derekához, valamint 2-3 leterhelt szék támlájához kötve feszítenek ki. A szövést két férfi szokta végezni: az egyik emeli, illetve lenyomja a szövőtáblát, a másik a vetülékfonalat vezeti be a fonalsíkok nyílásába és ráveri a keresztfonalat.


FORRÁS: Gáborján 1955, Szolnoky 1950, Vincze 1943, Nagy J. 1938., Endrei 1962., Domonkos O. 1955.

Nincsenek megjegyzések: