2011. február 17., csütörtök

Kender és len népi feldolgozása 1. rész


A magyarság a honfoglalás előtt ismerte már a kendert és rostanyagának hasznosítási módját. Bizonyítják ezt többek között a honfoglalás előtti, török eredetű kender, tiló, csepű, szösz szavaink, és erősíti az a tény, hogy eleink éppen azon a délorosz alföldön éltek századokig a honfoglalás előtt, ahová a kender őshazáját tesszük. Ugyanakkor len szavunk honfoglalás utáni, szláv eredetű, s utal egyrészt arra, hogy magát a növényt új hazánkba jövetelünk után, az itt élő (túlnyomó többségben) szláv népcsoportoktól ismertük meg.
A kendernek és a lennek szánt területet alaposan meg kellett művelni. Kétszer, sőt háromszor megszántották, majd simára boronálták. Általában kétévenként trágyázták. A vetés a férfiak dolga volt. A vetés módja jórészt megegyezett a gabonavetés helyi módjával: a kendermagot vetőlepelből (Dunántúlon és az északi dombvidéken) vagy vetőzsákból (Alföldön) vetették. Ezenkívül előfordult – bár ritkábban – a kötényből, szakajtókosárból, kis fateknőből való szóró vetés, valamint a len kapa alá való vetése (kapával barázdát húznak és ebbe szórják bele sorjában a lenmagot), mely utóbbi a nők vetési módja volt. Fontos, hogy jó sűrűn szórják el a magot, mert így hosszúra és vékonyra nő a szála.
A kender vetésének idejét általában Szent György hetéhez, Zsófia napjához, áldozócsütörtök és pünkösd hetéhez kapcsolták.
A lent részint kora tavasszal, március végén, április elején vetették, részint nyáron, a rozs aratása után a felszántott tarlóba. A tavaszi vetést még abban az évben, a nyárit csak a következőben dolgozták fel.
A betakarítás módja a nyövés (nyüvés) volt, azaz a kenderszálakat kézzel, gyökerestül szaggatták ki a földből. Nyövés közben két, három, esetleg négy markot összefogva kévébe kötöttek, majd az egész termést így hagyták kint a földön szikkadni az áztatóba vitelig.
Kender

ÁZTATÁS

A kender és a len áztatása parasztságunknál mind álló-, mind pedig folyóvízben egyaránt szokásos volt . Gyakran természetes tóban áztatták, sokszor gödröt ástak (áztatás gödörben), és a talajvíz vagy az esőzések következtében összegyűlt víz áztatta meg a kendert. Folyóvizeknél főleg a part melletti sekélyebb és lassúbb mozgású vízben jelölték ki az áztatók helyét. Nagyobb folyóknál a holtágak vagy az árterületeken megmaradt vizek szolgáltak áztatóhelyül. Ahol nem volt a közelben áztatásra alkalmas víz, a szomszéd, esetleg harmadik, negyedik faluba, távolabbi áztatóhelyekre is elvitték szekéren.
A kender- és lencsomókat (kévéket, kötegeket) a víz medrébe vert karók között helyezték el. Az áztatóhely vízmagassága szerint két, három, négy, esetleg több réteget is raktak egymásra, majd a teljes áztatni való kórómennyiségre kellő vastagon szalmát szórtak, erre pedig a víz medréből sarat, a parton kiásott gyeptéglát, nagyobb köveket, esetleg fatuskókat raktak. Ez a terhelés biztosította a víz alatt tartást és egyenletes áztatást.
Nyolc, tíz, tizenkét nap alatt – a víz hőmérsékletétől függően – a kender is, len is megázott. Már egy hét után kiment valaki a családból, és az ázó csomóból négy-öt helyről egy-egy szálat kihúzott, mintát, látót vett. Otthon a család nőtagjai aztán próbálgatták: törték, ujjaik körül csavarták, tenyerük között morzsolták, hogy eléggé ázott-e már. Vigyázni kellett, mert a kellően meg nem ázott kenderről, illetve lenről nem vált le a fás szövet, a pozdorja, a túl ázott rostok pedig gyengék voltak, szakadoztak.
Áztatás után kimosták a sártól, kévénként csapdosták a vízbe, a kéve kötelékét felhúzva rázták, öblögették. Ezután a vízparton sátorszerűen felállították a kévéket: itt lecsorgott róluk a víz, kicsit megszikkadtak, aztán hazavitték, s az udvaron a kertben napon szárították.
TÖRÉS

TILÓ
A törőmunkák legáltalánosabb eszköze a tiló. Megtaláljuk a Kárpát-medence minden olyan falujában, ahol a kender- és a len feldolgozásával foglalkoztak, de ugyanígy elterjedt volt Európa-szerte is.
Az eszköz lényegében két, párhuzamosan egymás mellett húzódó deszkaél, amelyek közé egy harmadik deszkaél jár az egyik végén rögzített csap segítségével. Az egykarú emelő módjára működő törőszerszám szabadon mozgó karját a két párhuzamos deszka közé beverve törik meg a deszkaélek szögébe helyezett kender- és lenkórót.
Tiló


TÖRŐSZÉK, TÖRÉS SULYOKKAL

A kenderkórók áztatás, illetve szárítás utáni törésére szolgál a törőszék is. Ez egy fahasáb, amiben keresztben vagy hosszirányban egy vályús, öblös mélyedést képeztek ki. Ebbe beletartva a kenderkórók maroknyi kis nyalábját, egy ütőszerszámmal (leginkább sulyokkal) addig ütik, törik, míg csak a megroppant pozdorja ki nem hullik a rostszálak közül.

KÖLYŰS KENDERTÖRŐ

A kenderszárak első, alapozó törésére használt eszköz. Lényege a lábbal mozgatott, kétkarú emelő módjára működő nehéz fanyelv, amit a ráálló ember hoz munkába. Az alsó gerendán hosszanti, ék formájú oromzat húzódik, amibe a felső, rávágódó nyelv hasonlóan kialakított negatívja illeszkedik bele.

A ROSTOK PUHÍTÁSA

KALODÁS KENDERDÖRZSÖLŐ

A már megtört, pozdorjaszilánkjaitól is nagyjából megtisztított kenderrost további megmunkálásának, a rostok puhításának az eszköze a kalodás kenderdörzsölő. Lényegében két részből áll: egy hosszanti irányban áttört hengeres faoszlopból, a bálványból és az e körül forgó, két fatalp közé összefogott 6-8 botocskából, az ún. kalodából. Az oszlop vájatába szorosan behúzott rostcsomók – egy rúd segítségével végzett váltogatott előre- és visszaforgatás közben – a körben elhelyezett botokhoz dörzsölődnek és megpuhulnak.
Dörzsölésre általában az esti órákban került sor. Szokás volt előzőleg az ismerős nagylányokat a dörzsölésre hívogatni, így biztosan eljöttek a legények is. Nótázás, tréfálkozás kísérte a munkát, majd a segítőket kaláccsal, pereccel, almával kínálták meg. Ha szép holdvilágos este volt, gyakran tánccal fejezték be a vidám társas munkát.

A kalodás kenderdörzsölőt így a magyar műveltség honfoglalás előtti elemének ítéljük.

KENDERKALLÓ

A rostok puhítására felhasználják egyes helyeken a malmok energiaforrását, így a kenderkalló működtetésénél is. Ennek lényege a mechanikailag emelt, majd súlyánál fogva visszaesni engedett nehéz fatönk. A csak függőleges irányban mozduló zúzótönkből egy oldalra beékelt fanyelv áll ki, amit egy legtöbbször vízi energiával forgásba hozott henger tüskéje emel fel, majd túlcsúszva alóla, visszaenged.
Puhításhoz a kenderrostot 15-30 markos kötegekbe fogták össze, s egy asszony egyszerre 4-6 köteget is forgathatott a lezuhanó bunkók alatt. Egy köteg puhításának az ideje körülbelül egy óra. A malmos a malom használatáért vámot szed: minden tíz marok után egyet kivesz magának.
A kenderkalló a Kárpát-medencében egy összefüggő területen, a Zagyva északnyugati és a Tisza északkeleti irányú vonala határolta nagy háromszögben fordul elő, ott, ahol a folyók, hegyi patakok vizét malmok működtetésére könnyen fel lehet használni.

MORZSOLÓHENGER

A rostpuhítás eszköze az ugyancsak malomenergiához kapcsolt morzsolóhenger. Lényege az élére állított malomkő (vagy malomkőpár), ami egy simára kiképzett munkahelyen körbejár, s az alája helyezett megtört és tisztított kenderfejekben még visszamaradt apró pozdorjaszilánkokat felőrli, s a még merev rostszálakat selymes tapintásúra puhítja. Mindig valamilyen malomhoz kapcsolódik: vagy állathúzta járgányos, vagy vízi-, illetve motormeghajtásos malomba van beszerelve.
Munka közben a kör alakú tőkére teszik az asszonyok a kendercsomókat, a törőket, s amíg a henger körbejár, meg-megforgatják. Egy asszony 5-6 törőt is elforgat egyszerre.
A morzsolóköves puhítás általánosan előfordult a Bácskában, és szórványos adataink vannak róla a Balaton-felvidékről, Budapest környékéről, Gömörből.

SZERSZÁM NÉLKÜLI ROSTPUHÍTÁS

A rostok finomítását, puhítását lehet puszta lábbal taposva vagy csak kézzel dörzsölve, morzsolva végezni.
A lábbal való dörzsölésnél egy fej (marék) kendercsomót kalácsba fonva vettek láb alá, s vagy közvetlenül a földön, vagy egy leterített zsákdarabon, esetleg egy deszkán taposták. Munka közben valamire mindig rátámaszkodtak, hogy lábfejük és sarkuk mozgatása közben ne veszítsék el egyensúlyukat. A lábmozgásnak külön technikája van: váltogatottan taposásból, két lábfej közötti dörzsölésből és a sarokkal való morzsoló mozgásból tevődik össze. Egy fej kendert 15-20 percig kell lábbal dörzsölni.
Az esetek többségében ezt a munkát is társaságban végezték. Egy-egy gazdasszony 10-15 nagylányt is meghívott egy esti dörzsölőbe. Az udvaron két székre felfektetett hosszú létrába kapaszkodtak, s egy-egy fej kendert dörzsöltek a lábuk alatt, közben pedig énekeltek, beszélgettek. A lányok után az énekhangra a legények is gyülekeztek, s ezek megjelenésével még vidámabb, hangosabb lett a munka. Akinek a kenderét dörzsölték, tésztával, gyümölccsel kínálta segítő vendégeit.

SZÖSZCSÁVÁZÁS
A legapróbb pozdorjaszilánkoktól is megtisztított rostot marokba, fejekbe összehajtva 4-10 napi időtartamra különböző anyagok oldatával hatékonyabbá tett lében áztatták, majd ezután tiszta vízben kimosták és megszárították. A szöszcsávázás célja kettős: egyrészt puhábbá, selymesebbé tette a rostszálakat, másrészt színezte, sárgította azokat.
A szöszcsávázás nagy kádakban történt. Az áztatólében különböző összetételekben a következő anyagok fordultak elő: korpa, kukoricaliszt, főtt sárgatök, savó, kovász, só, hamu. A felhasznált anyagok hatására az áztatólé megsavanyodott, megposhadt, majd megkelt benne a szösz, s ettől az erjedéstől kimosás után puha, selymes tapintású lett. A főtt sárgatök, valamint a kukoricaliszt hatására pedig élénksárga, meleg színt kapott.
A szöszcsávázás általános volt a Tiszántúl középső és északi részén, de egyedi előfordulással távolabbi országrészeken is megtaláltuk.

ROSTFÉSÜLÉS

ROSTFÉSŰK

A magyar nyelvterületen háromféle eszközt használtak rostfésülésre: a szegrózsás, a szegsoros és a sörtés fésűket.
A szegrózsásak kovácsolt szegekkel sűrűn teletűzdelt korong alakú falapból és az ennek tartására szolgáló hosszúkás deszkából állnak. Munka közben a rostcsomót belevágták a szegek közé, majd oldalra húzva „szakították”. Többszöri belevágás után a kézben maradt szálak simák, tiszták lettek, és fésülték ezeket. Gyakran nemcsak egy közepes sűrűségű szegrózsás rostfésülőt használtak, hanem először a szaggatáshoz egy ritkábbat, majd utána a fésüléshez egy sűrübbet.
A szegrózsás rostfésű az egész magyar nyelvterületen általánosan elterjedt. Jelölésére ma a leginkább használt népi terminus a gereben. Emellett a nógrádi-észak-pesti körzetben, valamint Erdély magyarságánál a héhő, héhel, héhelő, léhel stb. megnevezések voltak használatosak ugyanerre a fésűtípusra.
Gereben

 (forrás Gáborján 1955. Szolnoky 1950. Vincze 1943. Nagy J. 1938. Endrei 1962. Domonkos O. 1955.)

1 megjegyzés:

helenka 2008 írta...

Nemtudtam hogy ennyi mindenbe áztatták !